A párom sikertelen vesetranszplantációja után, a már említett vérszegénység miatt, szervezetét többször érték fertőzések. Az utazások alatt rendszeresen hányt, mely a fontos gyógyszerek szedését is megnehezítette.

1989 februárjában Szegedre került, hepatitis gyanújával. A fertőző osztályon töltött két hetet, de a vizsgálati eredmények alapján nem volt fertőző májgyulladása, valamilyen más vírus okozhatta a tüneteket, melyet már nem lehettet kimutatni. Szerencsére, így két hét bezártság után visszakerült a megszokott kecskeméti dialízis állomásra. Diétás étrenddel lassan megszüntek a rosszullétek, visszaállt testsúlya is a normálisra. Betegségének másfél éve alatt többször került 1-2 hétre korházba valamilyen problémával, de utána úgymond beállt a szervezete és „csak” a kezelésekre kellett járnia.

1989. április 2-án lett rokkantnyugdíjas, melyet 28 és fél évesen kimondani is borzasztó volt.

Tanulmányok bizonyítják, hogy a krónikus betegség, a kimaradhatatlan kezelések, a kiszolgáltatottság megváltoztatja a betegek társadalomban, családban betöltött szerepét. Mindezek a pszichés állapot romlásához vezethetnek. A betegek többsége 60 éven felüli, gyakran egyedül élő, így őket fokozottan érinti a depresszió kialakulásának veszélye.

Mi kiegyensúlyozott családban éltünk, de így is meg kellett küzdeni olyan tényekkel, mint egy betegtárs elvesztése. A holtpontokon átsegített bennünket a gyereknevelésben rejlő kimeríthetetlen tennivaló, tele aggodalmakkal, örömökkel.

Mindenképpen meg kell említenem a dializáló állomások orvosainak és nővéreinek kiemelt figyelmességét a betegek irányában. Nagyon fontos ez egy beteg életében, hiszen a kezelőben tölti élete egy jelentős részét, beleértve az ünnepeket is.