Gyorsan elszállt az első nyár, mely átbillentette a családunkat abból a sokkhatásból, amit a betegség hozott. Nem volt mindennapos téma egy esetleges transzplantáció, hiszen tudtuk, bármikor bekövetkezhet.

1988. szeptember 8-án este, talán 9-10 óra lehetett, amikor megállt a mentőautó a házunk előtt. A feleségem aznap volt kezelésen, néhány órája ért haza. Hírtelen átfutott az agyunkon, hogy ez talán veseriadó. Valóban az volt.

Az idő ilyenkor sokat számít, hiszen Szegeden végzik majd a beültetést, az majd egy óra odautazást jelent. A következő percekben valami olyan stresszhelyzetet éltünk át, amilyet addig még soha. A várt pillanat öröme, a lehetséges kockázatok, mind ott kavarogtak az ember agyában. Az előre elkészített dolgoknak töredékét raktam csak be a táskába, melyet vinnie kellett.

A mentő elindult, s már csak azon kellett izgulni, hogy minden vizsgálati eredmény után alkalmas legyen szervezete a beültetésre.

Lassan, de reménykedve telt az éjszaka, hiszen holnap kezdődhet egy „új” élet.

Mikor az utad járod,
Gyakran elveszted hited,
De ne bántson,
Mert ami elveszett,
Egykor rád talál.

(Goethe)