Az inzulinos kezeléssel, bár több kötöttséget jelentett, sikerült a feleségemnek elfogadható értéken tartani a vércukorszintjét.
2004-ben fiunk is a felnőtt korba
lépett. Jött az érettségi és a felvételi, a nagy dilemmák korszaka, hol
tanuljon a gyerek tovább. Mivel lehetőség volt a szakközépiskolásban
további kétéves képzésre. A sikeres főiskolai felvételi után, kétéves
halasztást kérve, fiunk még velünk maradhatott két évig.
Továbbra is sok időt töltöttünk együtt,
leginkább persze hétvégeken. Együtt mentünk bevásárolni, kirándulni, és
természetesen lányunk barátja is többször velünk volt. Kialakultak
tradíciók, így például minden évben, igyekeztünk elmenni a Balatonhoz.
Feleségem kedvelt helye volt a balatonfüredi kemping, ott egy nagy fa
árnyékában szeretett megpihenni. Az utazások elég fárasztóak voltak
számára, de a monoton kezelések között kellett ez a kikapcsolódás.
Sajnos a betegek nagy többségére jellemző, hogy nem csak szociális, de
érzelmi támogatottság hiányában szenved.
2006-ban feleségem húgának kislánya
született. A kis csöppség számunkra szinte olyan érzést adott, mintha az
unokánk lenne, rögtön nagyon megszerettük.
Mondhatom, hogy a szemünk láttára
cseperedett fel. Most, amikor a blogot írom, már elballagott az
óvodából, de sajnos ezt már az "Ari", ahogy a páromat hívta, már nem
élhette meg.
Múltak az évek egymás után, szinte hihetetlennek tűnt, hogy lassan már 20 éve kezdődött a párom betegsége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése