Nick Vujicic Magyarországon

Azt hiszem sokan hallottak Nick Vujicicről, aki először látogatott Magyarországra. Nick Ausztráliában született, de egy igen ritka, kegyetlen betegség következtében karok és lábak nélkül.

A Nem Adom Fel Alapítvány és egyéb támogatók segítségével több előadást is tartott a hétvégén, melyek egyikén a gyerekeimmel én is részt vettem. A műsor elején sérültekből álló gospel kórus lépett fel. Olyan tehetséges fiatalokat láttunk és hallottunk énekelni, akik közül többen kerekesszékben ültek, vagy látássérültek voltak.

Ezután következett Nick, aki egy asztalon állva tartotta előadását. Igen szándékosan írtam, hogy állt, sőt sétált ide-oda, tökéletes biztonságban. Elmondta, hogy gyerekkorában depressziós volt, a társai csúfolták, még az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatta, de nem tette meg. Úgy fogalmazott, hogy a gondoskodó szüleinek nem akart fájdalmat okozni. Amikor látott más fogyatékos embereket, akkor rájött, hogy nincs egyedül. Beszédében többször hangsúlyozta, nem vagy egyedül, mely egyszerre jelenti a többi fogyatékos embert, de jelenti a fogyatékosok segítőit is. Számára a Bibliából olvasott történetek jelentették életének fordulópontját. Előadása közben az asztalon lévő Bibliát többször lapozgatta. A bal lába helyén lévő két lábujját olyan ügyesen használja, hogy az bámulatos. Több mint egyórás előadása lenyűgöző volt, melyben dráma és humor egyaránt szerepelt. Életereje példa lehet minden ember számára, mert nem csak a sérülteknek mutat utat, hanem azoknak is, akik a sérültek környezetében élnek. Néha egy ölelés többet segít bármilyen anyagi segítségnél. Elmondta, hogy nagyon hiányzik a családja, felesége és kisfia.

Nick már negyven országba vitte el üzenetét, kezek nélküli ölelését. Kitartása megerősített abban, hogy a feleségem életében is a mindig van miért küzdeni életerő jelentette a jövőt.

Az előadás végén újra színpadra álltak a kórusok és együtt énekelt mindenki. Közel mehettünk a színpadhoz, sőt fotót is lehetett készíteni.

Nick mosolya olyan tiszta, őszinte volt, amit látni kell.

Az előadás teljes bevételét egy passzívház jellegű közintézmény felépítésére fordítják, mely sérült emberek lakóotthona lehet.

Ők megérdemlik!

Úgy gondolom, az ilyen élményekre mondják, hogy örök emlék marad. Tudom, illúzió lenne azt mondani, hogy holnaptól minden megváltozik, de talán lesz, aki tovább ad legalább egy ölelést.